3. Az ismerős idegen

Lassan elkészült az új rész. Remélem jó lett. Mivel nincsenek előre megírva a részek, ezért lehet, hogy mikor összegyűlnek a komik, nem egyszerre jönnek a részek. Időhiányban szenvedek..:D xx

„-Macey, hát nem ismersz meg?- szólalt meg egy nagyon ismerős hang.

Az ajtóban egy óriási farkas állt, a szőre felborzolva. A legjobb barátnőm hangján szólat meg. Akkor már tudtam, mit kell rendbe hozni. Kérdések áradata akart kiömleni a számon, de nem tudtam beszélni. A számon ragasztószalag jelent meg, a kezem hátrakötözve. Ösztönösen próbáltam szabadulni, de nem sikerült. A farkas közeledett.”

Csak bámultam a félelemtől megbénulva. Aztán a farkas kezdett elmosódni. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a tekintetem, de arra a farkas már nem volt ott és a kötések is eltűntek. Sokkolva ültem 2-3 percig, míg a gondolatok ismét ellepték a fejemet. Az egész estére teljesen hiányosan emlékeztem. Olvastam régen olyat, hogy ha nem akarsz valamire emlékezni tényleg elfelejted. Én is elfelejtettem. Az a bizonyos éjjel teljesen máshogy volt. Már emlékeztem.

Mielőtt elindultam sétálni megbeszéltem a legjobb barátnőmmel, Victoriával, hogy együtt menjünk. Mikor odaértem hozzájuk gyorsan kijött és már el is indultunk. Nem szóltunk egy szót sem, csak mentünk. Mikor elértük az erdőt vad morgást hallottunk. Mindketten szinkronban rohanni kezdtünk. Én gyorsabb voltam, ő lemaradt. Hátranéztem. A farkas elkapta őt. Magamban a másodperc tizedrészéig átgondoltam, hogy segítsek vagy mentsem magam. Ha elmenekülök, még megúszhatom, de cserben hagyom őt. Ha visszafutok, vége az életemnek, de ő velem lesz. Az első mellett döntöttem. Rohantam onnan ahogy csak bírtam. A csöndet kitöltötte Vicki vérfagyasztó sikolyai. Amint elhallgattak ezek a kiáltások megbántam, hogy ott hagytam. A farkas mikor megbizonyosodott róla, hogy áldozata nem él, a másik után futott, ami én voltam. Természetesen utolért. És innen tiszta a kép. Visszaemlékeztem rá. Gyönyörű volt, mindig úgy gondoltam sokkal szebb, mint én. Hosszú fényes barna haj, hibátlan babaarc, tökéletes alak. Mellette még az átlagos szintet sem ütöttem meg. De őt látszólag sose zavarta, hogy én ilyen csúnyácska vagyok. Az, hogy cserbenhagytam hatalmas törés volt az életemben. Sose tudtam szabadulni az emlékétől tudat alatt. A képek és a hangok az idő során fakultak, de el nem tűntek teljesen. A feladatom pedig adott volt: Rendbe kell hoznom vele a kapcsolatomat. Hiszen ő még él, mivel nem mentem el hozzá tegnap ( a most már nem baleset estéjén ).A dolog könnyűnek hangzott, de mégsem volt az. Valahogy éreztem, hogy nem lesz az. Aztán anyu lágy hangja „felébresztett”.

-Kislányom, ebéd! - Nem voltam éhes. Az nagyon nem. Mégis lementem és magamba toltam pár kis darab húst és zöldséget. Majd mikor mindenki végzett megköszöntem az ebédet és felmentem.

Kíváncsiságból ránéztem a naptárra. Vasárnap. Ó, basszus holnap iskola! Körülnéztem a szobámba. Könyvek és ruhák szanaszéjjel. Ránéztem az órarendre. Hétfő. Nézzük; Irodalom: elrakva, Töri: megvan, Angol: oké, Matek: Hol a matekkönyvem, hol van? Á, megvan, Fizika: Még át kéne néznem. Nem emlékszem mit vettünk 9.-ben. Föci: kész, Informatika: okés. A holnapi napra készen állok, fizikailag. Gyorsan elpakoltam a ruháimat a halvány színű padlóról és szépen összehajtva betettem a nagy, fehér szekrényembe. Hogy kiürítsem a gondolataimat ledobtam magam a tévé elé és azt bámultam. Nem is igazán fogtam fel, mit adtak, inkább csak a színeket és a formákat fürkésztem. Lassan eljött a 8 óra és elmentem zuhanyozni. Jó meleg vízzel megfürödtem és fogat mostam. Felvettem a kedvenc pizsamámat és lefeküdtem a nagy franciaágyamba. Jól magamra húztam a zebra mintás takarómat és vártam a holnapi kínos napot.

Reggel az ébresztőórám ébresztett. Ezen is egyszer túl kell esni, gondoltam. Szép lassan felöltöztem, reggelizni nem volt gusztusom. Felkaptam a táskám és már indultam is. Az utcán napfény és meleg levegő fogadott. Lassan bandukoltam a suli felé, nem akartam odaérni. Gondolkoztam, hogy mit fogok neki mondani. Semmi frappáns nem jutott az eszembe. Úgy elmerültem, hogy alig vettem észre, mikor megérkeztem. Hangos beszélgetés és nevetés közepette léptem be az osztályba. Köszöntem mindenkinek és odamentem a helyemre. Már ott volt. 4 fiú körülvette és mind őt csodálta. Amint meglátott elkomorodott. Nem értettem miért. Közelebb értem, belenézett a szemembe és olyan érzésem támadt, mintha tudna mindenről. Mindenről, ami tegnapelőtt történt volna. Iszonyatos hányinger fogott el és lehajtottam a fülig vörösödött arcomat.

5 komi az új részhez.:)♥

2. A megoldás kulcsa

Köszönöm a komikat, itt az új rész. Tudom, hogy kicsit rövid kell valami csattanó a végére és kicsit hamar jött.:DD Fogadjátok szeretettel.xx

„Még szívesen néztem volna, miként próbálják az életem visszahozni, de megváltozott a kép. Egyszer csak egy kihalt utcán voltam a távolban egy erdő. Rögtön felismertem a helyet. Az erdő felé néztem a farkas ott rohangált egy őzet üldözve. Nem értettem, hogy nem vettem észre. És azt sem, hogy mit keresek itt.”

Körbenéztem. Ugyanaz. Biztos, hogy ugyanaz az utca. Nem tévedek. Az agyam lefagyott, mint akkor, de most nem azért. Mit csinálok itt? Miért kerültem ide? Magamra néztem. 15. Én vagyok 15 évesen. Szép barna haj és sima bőr az ősz és a ráncos helyett. És a még össze nem szaggatott ruhám. Bámultam az erdő felé, a gondolataim cikáztak. Azt hittem álmodom. Azt hittem ez csak a képzelet szüleménye. De nem az volt. Túl valóságos volt minden. Egy váratlan gondolattól üdvözülve megindultak a lábaim és futottam régi otthonom felé. Az ajtóban megálltam, vettem egy mély levegőt és benyitottam. Ugyanaz ismét. Teljesen ugyanaz. A mi régi házunk. A szüleim nem voltak otthon, mint azon az estén. Akkor gondoljuk át: Visszakerültem a 79 évvel ezelőtti testembe a 94 éves gondolataimmal a tragédiát megelőző pillanatokra. Miért? Kattogott az agyam, de nem tudtam felfogni a történteket. Úgy döntöttem ledőlök aludni és majd holnap talán megfejtem az eseményeket. Feltrappoltam a szobámba, és lefeküdtem ruhástul. Egyszer csak egy sárgás szempárral találtam szembe magam. A morajlás, amely a melléből jött, nekem szólt. A rémülettől felsikoltottam. A körülöttem lévő fák forogni kezdtek. Fogait az arcomba mélyesztette, ami iszonyatosan fájt. Aztán elsötétült minden, mintha egy sötét lepedőt dobtak volna rám, ami szörnyen nehéz. Nem láttam semmit. Próbáltam harcolni a kezemmel, a lábammal, de nem éreztem őket. Nem érzetem önmagamat se. A túlélés ösztöne kezdett elmúlni, a fájdalom pedig fokozatosan enyhült. Testemet belepte az érzéketlenség és a halál. A halál könnyű, egyszerű. Az élet nehezebb. Már nem küzdöttem. Amint éreztem, hogy nem vagyok többé, megérintett valami. Finoman. Majd egyre erősebben szorított. Visszatért a fájdalom. Rázkódott a sötétség. Nem is a sötétség, én rázkódtam. Aztán elmúltak a rossz érzések.

-         Macey!  Kicsim! Hé, hé, jól vagy? Minden rendben?- hallottam meg anyám kétségbeesett hangját. Szóval ő rázott.

-         Mi, mi történt?- szólaltam meg rekedt hangon.

-         Majdnem egész éjszaka sikítottal és kiáltoztál! Valami rosszat álmodtál?

-         Igen, biztos. De nem emlékszem. – füllentettem a sok sikítástól gyenge hangomon.

Anyu kiment, még mindig aggódó arccal. Szóval ez sose fog elmúlni. A dolog, amelytől egész életembe meg akartam szabadulni. Nem tűnik el. De még mindig fenn áll a kérdés! Mit keresek itt? Az egész délelőttöt gondolkodással töltöttem. Majd végül rájöttem. Ez nem lehet más, mint egy „küldetés”. Ebben az új életben az a feladatom, hogy megszabaduljak az álomtól. De hogyan? Ez egy lehetetlen, ördögi kör. A gondolataim szárnyaltak. De a megoldást nem találtam. Már megtanultam az élettől, hogy a kulcsa ott van bennünk, csak még nem fedeztük fel. Én kerestem nagyon belül. Feküdtem és próbáltam magamba szállni és kutatni. De semmi. Ez olyan mintha szárnyakat kapnál, de nem tudnál repülni. Teljesen elmerültem a lehetőségek tárházában, így nem vettem észre, hogy valaki áll az ajtóban.

-         Macey, hát nem ismersz meg?- szólalt meg egy nagyon ismerős hang.

Az ajtóban egy óriási farkas állt, a szőre felborzolva. A legjobb barátnőm hangján szólalt meg. Akkor már tudtam, mit kell rendbe hozni. Kérdések áradata akart kiömleni a számon, de nem tudtam beszélni. A számon ragasztószalag jelent meg, a kezem hátrakötözve. Ösztönösen próbáltam szabadulni, de nem sikerült. A farkas közeledett.

4 komi után új rész!:)♥

De még itt van 2 blog, amik szerintem egész jók:
http://campofdreamsisonedirection.blogspot.hu/
http://danceandlove.blogger.hu/

1. A kezdeti vég

-         Természetesen orvosoktól is kértem segítséget. Nem számított. Az álom mindig visszatér. Minden egyes éjszaka. De a reményt sose adtam fel. – meséltem a rokonoknak, akik körbevettek miközben utolsó perceimet éltem. – Én tudtam, hogy semmi se segíthet. Csodák nem léteznek gyerekek!

-         Kicsik is vannak Macey! Ne rontsd el a kedvüket! – nevetett a testvérem, Megan. Ügyet sem vetve rá, folytattam a történetet, amely az életem volt:

-         Az egész egy gyermekkori emlékből adódott. A lényeg az, hogy mikor gyermek voltam a szüleimmel sokat jártunk sétálni. Volt, hogy a faluk közti mezőn vagy egyszerűen csak a városban. De én mindig többet akartam. Az erdő vonzott különösen. Egyik nap, mikor a szüleim elmentek otthonról a munkájuk miatt, elterveztem, hogy elsétálok a közeli erdőbe estefelé. Olyan 15 éves lehettem. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is történhet velem, mint azon az estén. Szóval elindultam. A Nap már eltűnt az égről, csak az utcai lámpák világítottak Az erdő a falun kívül volt, itt persze már sötét volt, nem voltak lámpák. Csak sétáltam és sétáltam. Nem féltem. Akkoriban még nem voltak ijesztő filmek, amelyek szereplőitől megijedhettem volna. Amint elértem az erdőt megláttam. Ott állt. Hatalmas volt. Mikor meglátott feltört a melléből a jól ismert visszhangzó morgás. Tudtam, hogy már késő. Utol fog érni, nincs menekülés. Az agyam lefagyott, ennek ellenére a lábaim mozgásba lendültek és rohantam, ahogy csak bírtam. A farkas üldözőbe vett, ahogy gondoltam. Elképzelhetetlen időn belül utolért. Az utolsó emlékem az volt, hogy az állat leteper és vicsorgó, penge éles fogait fejemhez szorítja. – önkétlenül megérintettem a 6, a bőrszínemnél kicsit világosabb heget az arcomon. Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet, én viszont már annyiszor elmeséltem, hogy nem rettentem meg. Az arcukat nézve erőtlen kacagásba kezdtem. Erre mindenki felkapta a fejét, üveges tekintetüket az arcomra emelték.

-         De… de ugye túlélted? – jött a megszokott, de kevésbé értelmes kérdés Tom-tól. Ő a 8 éves keresztfiam, Megan fia. A kérdésére mindenki elnevette magát, aztán Ő is észbekapott és velünk együtt nevetett.

-         Dehogy Tom! Ilyen támadást?! Utána két héttel eltemettek! – kuncogtam. – Szóval miután megtámadott a farkas körülvett a sötétség és a nem létezés súlya ránehezedett a testemre. Máig nem tudom, hogy meddig voltam ebben az állapotban. Csak az maradt meg, hogy menekülök az iszonyatos fájdalomtól. Aztán visszatért a hallásom. A hang nem volt ismerős, de az „aláfestő” zokogás annál inkább. Az anyámé volt. A bizonyos hang azt bizonygatta, hogy nincs garancia arra, hogy felébredek. Hirtelen kinyitottam a szemem, a körülöttem lévők arcán a megnyugvás biztos érzése futott át. Az édesanyám elmondta mindenféle istennek az orvost, aki megmentett a halál szorongató érzésétől. Miután begyógyultak a sebeim a testemen. Haza engedtek a kórházból. De volt, ami soha nem gyógyult be. Az emlékek mindig visszatértek. Minden éjszaka emlékeztetett a szörnyen felelőtlen ötletemre. Az álmaimban visszatért az a bizonyos éjszaka. Nem volt gyógyszer, ami segíthetett volna. Minden áldott nap a saját sikoltozásomra ébredtem. Tudtam, hogy nincs mód rá, hogy kitöröljem az elmémből a történtekkel együtt az álmomat. Egyértelmű, hogy mindig reménykedtem. Sose adjátok fel a reményt, drágáim.- Elmosolyodtam. Ez volt életem utolsó mosolya. A halál, mely minden percnél közelebb kúszott immár 94 éves testemhez, beszippantott. Az elmém kihagyott, a családom képe elmosódott és utoljára láttam őket. A következő pillanatban kívülről láttam mindent. Mindenki kétségbeesetten rohangált kihűlt testem körül, de én tudtam, hogy már nem menthetnek meg. A „felesleges” rokonokat kitessékelték a szobából. Még szívesen néztem volna, miként próbálják az életem visszahozni, de megváltozott a kép. Egyszer csak egy kihalt utcán voltam a távolban egy erdő. Rögtön felismertem a helyet. Az erdő felé néztem a farkas ott rohangált egy őzet üldözve. Nem értettem, hogy nem vettem észre. És azt sem, hogy mit keresek itt.
3 komi után új rész!:)♥

Sziasztok!:)

Ez az első blogom, szóval tisztázzuk, hogy nem vagyok profi író, az időm se mint a tenger, különösen majd mostanában, mivel kezdődik a suli. Természetesen mindig a legtöbbet fogom kihozni magamból, bármi történjék is. A történet nem sablonos, a szereplőket képzeljétek el magatok és ha valamit nem találtok vagy bármiféle kívánságotok lenne nyugodtam írjatok e-mail-t: kantorkira@freemail.hu
Remélem majd örömmel fogadjátok a részeket. xx